Világ vége

            -Bye bye Beautifule.. – próbáltam utánozni az énekest, miközben a cipőmet húztam felfele.

            Egy ideje szörnyű az életem. Folyamatosan félek. Folyton ugyan az megy. Sorra halnak meg körülöttem az emberek… . Azóta. Félelemben élek az elmúlt egy hónapban. Sose tudom, hogy mikor jövök én.

            Vége a zenének… ne… újra az a hang… újra az a csoszogás…cuppogás… .

            Mint már annyiszor, most is megpróbáltam követni a hangot, de a páni félelem, mindig visszafogott. Visszamentem a táskámért és kiléptem a sötétségbe. A zene hangosan ment a fülembe, hogy elnyomja ezt a szörnyűséget. De valami nem volt rendben. Borzalmas dögszag volt mindenhol. Kitéptem a fülesemet.

            Undorító csámcsogást hallottam… a kutyám háza felöl. Féltem. Az utóbbi egy hónapban  ritka volt, hogy ilyen csönd van.. ilyenkor mindig meghalt valaki… . Mivan, ha értem jött?

            Amint megláttam, döbbenten bámultam. A sárga békaszerű rongyos, ragacsos test, a véres O alakú száj, amiből a kutyám belső szervei csorogtak ki… . Lassan fordult hátra. Szájával elkezdett cuppogni… és hirtelen… felém ugrott.

                                                           ***

-A Kínából induló vérengzést több országot, államot elért már, beleértve például az Egyesült Államokat is. A legfrissebb források alapján tegnap megtalálták Amszterdam utolsó lakosát a 17 éves Jessy K… .

- Kapcsold már ki!

- De…

- Nem érdekel. Mindenhol ez megy.

- Talán mert félnek az emberek! – mondtam csillogó szemekkel.

- Igen, és ki miatt is?

- Miattam..

- Igen, ahogy mondod. A te hibád.

- Tudom, de nem tudok, mit tenni Alice! Teljesen elvadultak, nem hallgatnak a paracsra. A saját módszerükkel gyilkolnak. Akár engem is megölhetnek.

                                                           ***

- Elmentem! – kiáltottam fel.

            Mint minden reggel most is be akartam tenni a kulcsot a postaládába, de amint kinyitottam, egy levél hullott, a földre. Kíváncsian emeltem fel, majd tettem a kulcsot a ládába, majd elindultam a megálló felé.

            A borítékon három szó állt, hihetetlen ronda írással. : „Ne olvass el.”

                                                           •••

-         Nem tudom tanár úr.

- Németország gazdasága?

- Nem tudom tanár úr.

            ’ Csak ne én legyek a következő, csak ne én legyek a következő…’ mondogattam magamba. A levelet a kezemben forgattam.

- Tanultál valamit, egyáltalán?

- Nem tanár úr.
- Jólvan, mára ebből ennyi.

            Fellélegeztem. Mivel az óra most már semmit nem fog szinte tartalmazni, óvatosan kinyitottam a borítékot. Az összehajtogatott papíron egy újabb írás. „Még meggondolhatod magad.”  . A kíváncsiságom legyőzött. Kinyitottam a lapot. „Hát jó. … Végig veled leszek!”. Nem értettem. Ez volt az a nagy dolog, amit nem olvashattam volna el?. Unottan és csalódottan gyűrtem össze a papírt és dobtam a táskámba.

                                                           •••

            - Olyan köcsög! – sétált mellém Balázs

- Te nem tanultál.

- Jó de akkor is.. várj, elmegyek a mosdóba.

- Rendben, én meg megyek matekra.

- Oké. – nyomott egy puszit a fejemre és bement.

            Hallottam valami cuppogást, aztán csoszogást. Nem foglalkoztam vele, hisz bárki csoszoghat.

                                                           •••

-         Mi történt?

- Valaki megölte.

- De kit?

- Sajnálom...

- Kit öltek meg Niki??

- Balázst…

- Az lehetetlen.. – Sokkoltan álltam ott. De hisz még beszéltem is vele.

            A mentősök épp akkor hozták ki a férfi WC-ből Balázst. Keze kilógott a fekete ponyva alól, ujjáról csöpögött le a vér.

                                                           ***

-         A szörnyű öldöklés európa országait is elérte.

- Ez egyre szörnyűbb lesz. – kapcsoltam ki a TV-t és elnyomtam egy mosolyt.

- Még mindig te tehetsz róla!

- De nem ezt akartam. Már az egész világot ellepték. Vagy ezren lehetnek már. – fordultam el. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, és eddig tökéletesen alakítok.

- Nem kifogás… mi is bármikor meghalhatunk!

- Ezek a lények ragaszkodóak. Akiket kiválasztanak maguknak, azok mellett maradnak...

                                                           ***

            Kiléptem az iskola ajtaján. Megint az a csoszogás, cuppogás. Felszálltam a buszra, de ott is hallottam. Leszálltam a buszról, de ott is ment. Elaludni is csak zenével a fülemben ment. Szóval ezért nem kellett volna elolvasnom a levelet. Ő figyelmeztetett engem… tényleg velem van… mindig.

                                                           •••

-         Bella siess mert elkésel. – Keltett fel anyu.

- Rendben. – nem hallottam a cuppogást. Biztos csak fáradt voltam tegnap. 

Kibotorkáltam a fürdőbe, de elrontottam. Megint a hang és a csoszogás. Mire kiértem onnan megint csönd lett.

- Anyu nem láttad a … - elszörnyedtem, és félelmemben felsikítottam. Először egy, majd egyre több könnycsepp futott végig az arcomon, ahogy megláttam, a szüleim holttestét a konyhában. Ki voltak belezve, mint a TV-ben levő emberek és Balázs is.

            Egészen az iskoláig követett az a valami. Már lassan ott tartottam, hogy megőrülök Talán, ha a barátaimmal leszek, nem hallom.

                                                           •••

Mikor beértem a suliba láttam, hogy mindenki gyászol. Talán nem csak nekem haltak meg a szeretteim?

- Mi a baja mindenkinek? – sétáltam Gergő mellé

- Meghaltak…

- Kik?

- Niki, Jakab tanárnő, Szőlősi tanárnő, Anna, Dia, és még csomóan…

- Szóval igaz.. mármint, hogy magyar országnak is vége lesz.

- Igen, ahogy a többinek is.

            Otthagytam Gergőt. De a cuppogás és a csoszogás egyre közelebbről jött. Besétáltam a mosdóba.

- A te hibád. – fogta meg a vállam valaki.

- A lánymosdóba nem jöhetnek be a fiúk. – ráztam le a vállamról a kezet.

- Csak hogy én veled maradok, amíg élsz. – A hang pösze volt, alig lehetett érteni, amit mond.

Felnéztem a tükörbe. Elkerekedett szemekkel néztem az alakot. A látvány lesokkolt. A piros szemek megragadták a tekintetem. Nehézkesen végignéztem az arcon. Sárga békaszerű nyálkás, rongyos arc, O alakú csücsörítő száj, ami most is cuppogott.

- Mi vagy te? – fordultam hátra, de nem láttam senkit. Visszafordultam a tükörhöz, de a tükör szerint még ott állt mögöttem.

- A legrosszabb álom. – elcuppogott. Elment valahova.

                                                           ***

-         Németországnak annyi, ahogy egyre több országnak, államnak és kontinensnek is.

- Egy hét alatt akár az egész országot kiirthatják a Wixek.

- Igen uram. A legújabb tesztek szerint ösztönösen fejlesztik magukat. Az agyi szintjüket, a beszédjüket, a gondolataikat, valamint a láthatóságukat is.

- Tudom. Hihetetlen, hogy mire képesek ezek a lények. Csodálatosak.

- Ezek? Ezek csodálatosak? Alig él már 10.000 ember a földön és maga azt mondja, hogy ezek a gyilkosok csodálatosak? – sétált be Alice az ajtón

- Kár, hogy 8 féle nyelven beszél folyékonyan és az angol is közte van, egyébként nem látta? Fejlesztik magukat. Elképesztő.

- De mit tesznek velünk? Ez az egy elszabadul és az egész labort kiirthatja!

***

            Az öldöklések folytatódtak. A barátaim, családtagjaim, tanáraim sorban haltak meg. Csak én voltam egyedül. A város kihalt volt. A szél egy papírzacskót fújt keresztül az utcán. A lény itt csoszogott mögöttem. Akárhova mentem, követett. Mostmár láttam. A cuppogása, már jellegtelen volt számomra. Ez volt a megnyugvás. Ha nem hallottam, tudtam, hogy öl.

- Látod.. – mondta – én megmondtam.

- Undorító vagy. – fordultam hátra – undorító és kegyetlen.

                                                           ***

-         Kiszabadult! Kiszabadult!

- Hogyan?

- Megölte az ápolót!

- Csakugyan?

- Valamit magyarázott a papárol, meg a gyilkolásról.

- Igen? Akkor forduljon meg. – mosolyogtam a 30 éves orvosra – Ebéd.

 Élvezettel néztem, ahogy a Wixem fölfalja az emberem belső szerveit.

                                                           ***

-         Ne beszélj így velem. Különben muszáj leszek téged is megölni..

- És mi tart vissza?

- Hogy az alkotómnak viszlek Bella.

 Nem szóltam semmit. Vártam, hogy elém jöjjön és követtem őt. Egy kunyhóba vitt. Nem volt ott semmi, csak egy asztal, rajta egy képkerettel. A képen egy gyönyörű nő volt, egy magas, fekete hajó férfival.

- Hova hoztál?
- Nincs duma.

 Lefordította a képkeretet, mire az egész épület lesüllyedt a föld alá és elindult. Óránkon keresztül mehettünk. Az egész utat csöndben tettük meg. Nekem nem volt mit mondani, ő meg elcuppogott magába. Ráadásul olya mindegy volt már. Nem volt senkim és semmim.

                                                           ***

-         De uram! Kérem

- Alice, tudod, hogy szeretlek, de már nem kellesz nekem. Túl.. hogy is mondják? Ja igen megvan. Túl sokat nyafogsz! Tépheted. – Legyintettem a Wixnek.

A Wix nekiugrott. Alicet utoljára hagytam. Néztem ahogy kiszedi a beleit és ahogy üveges tekintettel utoljára elsuttogja, hogy „Uram”.

Hallottam ahogy megérkezett a lány. Rajtam kívül már senki sem élt. Hogy is hívják? Ella? Bella? Igen, Bella.

                                                           ***

            Egy hosszú folyosón sétáltunk. Őrök, nők, férfiak mind a földön feküdtek. Kibelezve. Meg is lepődtem volna, ha élnének. A cuppogás abba maradt egy pillanatra.

- Arra – emelte fel előttem a jobb nyálkás kezét és a folyosó túlvégén lévő ajtóra mutatott.

- Áhh, te vagy Bella igaz? – magabiztosan bólogatam a férfinak. Magas volt. Fekete, zselézett hajú. Ő volt a pasas a képről.

- Nagyszerű. Ahogy látom, megismerkedtél ötössel.

- Ötös?

- Igen, több ezer ilyen lényet teremtettem. Bár nekem egyeske a kedvencem. – átölelte a mellette álló gusztustalan nyálkás izét A képen levű nő ott volt a lábánál.. kibelezve.

- Igen? – undorodtam el. – Nekem nincs kedvencem, ha nem haragszik meg.

- Tegeződjünk, jó? Toni Momps vagyok.

- Kösz, kihagyom. Egyébként hol vagyunk?

- Kínában.

- Is mit keresek itt?

- Te fogod velem uralni a Wixek világát, mint utolsó túlélő.

- Meg  a frászt.

- Dehogynem. Vagy te is úgy jársz, mint a többi ember a bolygón.

- Nem élek olyan helyen ahol nincsenek normális emberek..

- Én az vagyok.

- Kötve hiszem, hogy maga normális.

- Akkor meghalsz. Te választasz.

- Akkor a halál.

- Hát jó. Tépjétek szét. – intett a nyálkés lényeknek

 Lehunytam a szemem és vártam . Ledöntöttek a lábamról és a nyálkás kezükkel, lefogtak, hogy ne tudjak kapálózni. Nem öltek meg. Élvezték, hogy kínozhatnak. Élvezték az ember fájdalmának a látványát. De én ezt nem adtam meg nekik. Nyugton, hangtalanul néztem, ahogy a hasamat feltépik, és a fogukkal marcangolják. Legszívesebben ordítottam volna, de nem tettem. Szívták a szerveimet, majd egy újabb harapás. Ezt már nem bírtam. Lehúnytam a szemeimet és egy utolsó sóhaj kíséretében ezt suttogtam nekik. „Öljétek meg.”

Oldal: történetem :$ :D
Agatha Hestya Honlapja - © 2008 - 2024 - agathahestya.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat